A pécsi Fogd A Kezem Alapítvány 1991 óta foglalkozik értelmi fogyatékkal élő felnőttek támogatásával. Célja, hogy az emberi méltóságot szem előtt tartva, úgy nyújtson segítséget, amely által egyúttal önállóságra is nevel. Hogy mindez hogyan valósul meg, arról Szvacsekné Jahn Gitta mesélt.

A Fogd A Kezem ötlete

Valahányszor visszalátogat a Napközibe, a mai napig a Fiatalok felcsillanó szemei és harsány „szia Gitta néni” kiáltásai fogadják. 

Gitta nem alapítóként, inkább a gondolat elindítójaként hivatkozik magára. Pályáját pedagógusként kezdte, majd a 80-as évek végén az idősgondozás területén vállalt önkéntesmunkát. Ebben az időszakban tapasztalta meg először az intézményi ridegséget, később pedig hasonló hiányosságokat fedezett fel a fogyatékossággal élő fiatalok ellátásában is. 

Akkoriban a rendszert a nagylétszámú állami intézmények uralták, és sok szülőben merült fel a kérdés: „Mi lesz, amikor a gyermekem befejezi az iskolát?” – Ez a tapasztalat hatással volt Gitta kialakuló szemléletmódjára: „szakmai szempontból mindig azt mondtuk: ameddig lehet, maradjon a Fiatal családi közegben. Ha pedig felnőtté válik, a szakembernek, pedagógusnak a szülővel együtt kell segíteni a leválást, a felnőtté válást.” 

Erre a gondolatra építve, 1991-ben néhány szülővel és szakemberrel együtt elindították az alapítványt. „Célunk az volt, hogy a tömeges állami ellátással ellentétben emberközpontú, személyre szabott támogatást nyújtsunk.” 

Az elinduló közösség felépülését ennek fényében az az elv határozta meg, hogy első a Fiatal, utána a szülő, és csak ezután következnek a szakemberek – egyenrangú partnerekként működve együtt. 

Első lépések a Fiatalokkal 

Hogy ez a szemlélet megvalósuljon, az alapítók csapata a Fiatalokkal kezdte a munkát – olyan kérdésekre fókuszálva, mint: „Ki vagyok én? Mi az álmom? Mit szeretnék?” – A Fiatalok ezt a fajta gondolkodást szépen elsajátították, a szülőknél viszont nehezebben ment a folyamat; ők más mentalitáshoz voltak szokva. 

A partneri viszony és a Fiatalok öntudatra ébredése emiatt konfliktushelyzeteket hozott a szülőkkel, akik sok esetben vitatták az alapítvány megközelítésmódját. Az évek alatt hozzászoktak, hogy mivel a gyermekük sérült, nekik kell irányitani: nemcsak kiszolgálni őt, de egyben döntéseket is hozni helyette. Az alapítvány szakemberei viszont azt szerették volna, ha „a Fiatal önállóságra nevelődik.” 

Gitta úgy fogalmaz, végül a Fiatalokon keresztül szelídítették meg őket, de eleinte kettős érzés volt a szülőkben. Egyrészt örültek, hogy a gyerekük fejlődik és hálásak voltak, hogy jó közegben tudhatták, míg ők a figyelmüket a munkájukra fordították. Másrészt ugyanakkor féltették is a gyereküket, és sok esetben ellenállásnak élték meg, hogy már nem igényli az irányításukat. Ez főként olyan helyzetekben nyilvánult meg, mint a napi rutinnal járó döntések: „mi azt tanítottuk: ha kicsit lassabb is így a folyamat, engedjük meg a Fiatalnak, hogy maga döntsön, milyen ruhát vesz fel, vagy mikor kel.” 

Hogy segítsenek a gyerekük felnőtté válásával járó nehézségek feldolgozásában, Gitta és kollégái konferenciákat szerveztek a szülőknek, idővel pedig a Fiatalok és a szakemberek mellett az ő fejlődésük is láthatóvá vált: „apránként eljutottak oda, hogy kevésbé fájdalmasan tekintettek a sérült gyermekük elengedésére.” Gitta kiemeli, hogy a trauma, amit egy átlagos szülő a felnőtt gyereke elengedésekor átél, „egy sérült gyereket nevelő szülőnél soha nem múlik el. A szülők sokszor sérülékenyebbek, mint maguk a Fiatalok.”

„Szülők iskolája”

A kezdeményező csapat célja az volt, hogy a Fiatalok azt érezzék, értékelve vannak, a szülők pedig megtanulják elfogadni, hogy a fogyatékkal élő gyerekük már nem gyerek többé. 

Gitta úgy látja, hogy részben szakemberhiányból fakadóan, a szakma túl keveset foglalkozik a szülőkkel, akik szerinte „sokkal több pozitív megerősítést érdemelnének, akár az államtól is”, tekintettel a helyzetükkel járó nehézségekre. 

„Évtizedekig cipelik a terhet, amit lehet enyhíteni, de idősebb korban, ahogy a szülő nyugdíjba megy, újra megéli a kirekesztettség élményét, már nem jár munkába, kevesebb közösségi kapcsolata van, és emiatt még nehezebben engedi el a ’gyermekét.’”

Fontos szerepet játszik emellett a folyamatos tanulás – nemcsak a Fiatalok, hanem a szülők esetében is: „újraértelmezik a szerepüket, a szeretetüket, és azt, hogy miként tudják támogatni, de nem korlátozni a felnőtt gyereküket.” 

Ha újrakezdhetné, Gitta jobban bevonná a szülőket az alapítvány életébe, egyfajta „szülők iskolája” formában, amely által „nem nevelni, inkább kísérni” szeretné őket. Olyannak képzeli el, ami „mozgalmas, élő, és valóban segít nekik feldolgozni a mindennapokat.”

Függetlenség, felelősség, sokszínűség

Mialatt az alapítvány működése egyre inkább kiforrta magát, „a világ is változott. „A 2000-es években egyre több önálló életvitelt támogató lakóotthon jött létre” – amihez a Fogd A Kezem az elsők között csatlakozott. 

A támogatott lakhatás lényege, hogy a Fiatal függetlenül élhet, és csak akkor kap segítséget, ha szüksége van rá. Ez nem napi felügyeletet jelent, hanem támogatást, ami bármikor elérhető. „Ez óriási lépés volt az önállóság felé, ugyanakkor nehéz is, mert a döntés joga a Fiatalé, de a felelősség végső soron mindig a segítőké. Ezt a kettősséget – a szabadság és a felelősség egyensúlyát – a szakmában nagyon nehéz megtalálni.”

A függetlenedési folyamat mellett a fejlődés kulcsa Gitta szerint az is, ha a Fiatal felismeri: nemcsak neki vannak nehézségei – mindenki küzd valamivel. „Én is felfedtem előttük a saját gyengeségeimet, így tanultuk meg együtt, hogy teljesen normális, hogy különbözőek vagyunk. Ez a mai napig az alapítvány filozófiája. A cél mindig az volt, hogy a pozitívumokra építsünk, de ne essünk át a ló túloldalára: ne legyen pozitív diszkrimináció sem. A lényeg az egyensúly, a partnerség megtartása.”

„Nem szakma, hanem küldetés”

Mára az alapítvány csapata összetartó közösséggé kovácsolódott, rendszeresen szerveznek közös eseményeket is – főzéseket, kirándulásokat, ünnepi alkalmakat – ahol a Fiatalok, a szülők és a szakemberek együtt lehetnek.

Gitta számára nagy öröm, hogy továbbra is kapcsolatban maradt, a Fiatalok mellett az alapítvány vezetőségével és munkatársaival is: „néha tudok olyan nézőpontot adni nekik, ami segít a munkában. Huszonhét évet dolgoztam itt, azóta sok minden változott, de ez nem baj, a közösségek fejlődése általában hullámokban történik. Mindig is úgy éreztem, hogy ez nem egy szakma, hanem küldetés. Azt hiszem, ezért tudtam ennyi éven át benne maradni; mert minden nap adott valami örömet, valami újat. Ha nehéz is volt, soha nem éreztem tehernek.”

Úgy gondolja, az egyik legfontosabb ebben a munkában megtanulni, hogy „a segítő feladata nem az, hogy megoldja a másik helyett az életet, hanem hogy teret adjon neki – teret a hibákra, a döntésekre, a növekedésre.” A fejlődést szerinte alapvetően nem a képességek megléte, hanem a biztonságérzetet adó, elfogadó közeg teszi lehetővé. 

„Most, amikor visszagondolok, azt látom, hogy ami igazán számít, az az emberi kapcsolat. Nem az intézmény, nem a rendszer, hanem az a pillanat, amikor valaki rád mosolyog, megfogja a kezed, vagy csak leül melléd, és hallgat. Ezek a pillanatok viszik előre az embert. Ez az, amit mindig is próbáltunk megtartani. A ’Fogd A Kezem’ név sem véletlen. Nem azt jelenti, hogy vezetlek, hanem azt, hogy itt vagyok melletted. Ha kell, segítek, de ha tudsz menni, elengedem a kezed.”

Felidézve az alapítvány történetével kapcsolatos emlékeit, eszébe jut egy történet: „egyszer egy Fiatal, Gergő, aki alig beszélt, egy hét után odajött hozzám, és csak annyit mondott: ’Szeretek itt lenni.’ És én tudtam, hogy ennyi elég. Nem kellett több visszajelzés. Ezért érdemes csinálni.”