Augusztusvégi reggel van, fülledt hőség. A Napközi ebédlőjében üldögélek Krisztivel és Macival, beszélgetünk. Állítólag valakit ma búcsúztatni fogunk – jegyzi meg Kriszti, nekem pedig összeszorul a szívem. Ők, úgy látszik, ekkor még nem tudják, hogy én leszek az, ahogyan azt sem, hogy nem is lesz igazi búcsú. Nem szólok egy szót se, pedig elmondhatnám nekik… de mit is? Olyasvalamit, amit nem könnyű adekvát módon szavakba önteni. Most teszek egy kísérletet erre.

Egy évvel korábban

Akkor is hőség volt, és tüke pécsi létemre meglehetősen ismeretlennek tűnt Patacs környéke. Bizonytalanul bolyongtam a Kovács Béla utcában, míg meg nem találtam a színes kerítést, és a kaput, amelyen aztán nagy hévvel – nem mindig pontosan, de általában lelkesen – siettem be reggelente onnantól kezdve. De akkor még új volt ez is; a kerítés, a kis ösvény a házig, és a fiú is, aki az ajtóban állt, majd mikor odaértem, pacsira nyújtotta a kezét, felkiáltva: helló főnök! Erre a fogadtatásra nem számítottam, de ösztönösen viszonoztam: helló főnök, és belecsaptam a tenyerébe.

Később megtudtam, hogy Kristóf mindenkit főnöknek hív, függetlenül bármiféle hierarchikus státusztól, sőt, a kapcsolat jellegétől és az ismeretség mértékétől is. Ez is olyan dolog volt, ami egyedül őt jellemezte – idővel minden Fiatalnál elkezdtem felfedezni azokat a tulajdonságokat, apró szokásokat, amelyek egyedi karakterekké tették őket. Fiatalok – hamar átvettem én is ezt a megnevezést, bár mikor először hallottam későbbi (tényleges) főnökömtől, még nem teljesen értettem, pontosan kikre utalhat, de aztán rájöttem, ez talán a legjobb megoldás. Van ebben valami szép: nem kliensek, nem ápoltak, nem gondozottak. Fiatalok. Hiszen azok is, lélekben, és mindig azok lesznek, mi pedig kísérjük őket az útjukon.  

Már az első napomon nagy hatással volt rám a Napközi légköre. Úgy éreztem, mintha egy másik világba csöppentem volna, aminek a gondolata utána, akármerre jártam, újra és újra visszakúszott a fejembe. Ez a világ új volt és szokatlan, de valahogy mégsem tűnt félelmetesnek, mint az új és szokatlan dolgok általában. Ellenkezőleg; kíváncsisággal töltött el, és hamar otthonosan kezdtem mozogni benne.

Rátalálásom a Fogd A Kezem Alapítványra

Mi vezérel egy, tanulmányai mellett jól fizető irodai munkát végző, kommunikáció szakos hallgatót, hogy kényelmes, stabil állásának búcsút intve egy fogyatékkal élőket támogató civil szervezethez jelentkezzen önkéntesnek? Jogosan merülhet fel a kérdés.

Esetemben a válasz egy véletlenszerűnek tűnő, mégis összefüggő események láncolatával magyarázható. Először is, a folyamatot alapjában meghatározó tény, hogy már gyerekkoromtól fogva jellemző volt rám a kívülállók iránti érdeklődés, a kirekesztettekkel való empatizálás: még ha ez apró, spontán jelenetekben nyilvánult is meg, azt hiszem, egész eddigi életemet végigkísérte. Ennek ellenére viszonylag sok időnek kellett eltelnie, míg elém sodorta az élet azt a lehetőséget, ami által ezt a fajta szociális érzékenységemet tényleges segítségnyújtássá formálhattam át.

Az egyik legfontosabb láncszemért Finnországig kellett mennem: 2025 májusában egy egyetemi ösztöndíjprogram keretében Helsinkiben tanulhattam az úgynevezett inkluzív újságírás műfajáról (erről a hallgatótársaimmal írt beszámolónk, bővebb részletekért, itt olvasható). A projekt során a csoportommal egy hajléktalanságot megélő emberek számára létrehozott civil szervezet képviselőivel készítettünk interjúkat, azzal a kiemelt céllal, hogy a nehézségek helyett az emberi oldal váljon láthatóvá. Ez felnyitotta a szemem: rávilágított a civil szféra és az inklúzió jelentőségére, egyúttal pedig arra is ráeszméltem, hogy ha olyan munkahelyet szeretnék, ahol társadalmilag értékeset tehetek, miközben önmagamat adom, akkor minden bizonnyal ebbe az irányba érdemes fordulni.

Ennek hatására sétáltam be abban az évben az Ördögkatlan Fesztivál, különféle civil szervezeteket felsorakoztató, Esélykikötő nevű helyszínére, ahol, véletlen, vagy sem, valahogy egyből a Fogd A Kezem Alapítvány standjánál kötöttem ki. A név ismerős volt, de ennyiben ki is merültek az információim, azt leszámítva, hogy az aznap árusító, későbbi kolléganőmhöz régi ismeretség fűzött, így adta magát, hogy neki tegyem fel a szórakozott kérdésemet, nem keresnek-e véletlenül munkatársat vagy önkéntest. Mondhatnánk, hogy a többi történelem, egy évvel később pedig már én is az alapítvány standjánál álltam a fesztiválon, csak a másik oldalon.

A tenni akarástól a valódi bevonódásig

Mikor Helsinki és az Ördögkatlan eredményeképp feléledt bennem a társadalmi felelősségvállalás iránti vágy, még magam sem tudtam, pontosan mire készülök, de abban ekkor már biztos voltam, hogy segíteni szeretnék, bekapcsolódni egy közösség életébe, nyitni valami más felé, harcolni az elfogadásért, egyszóval: tenni valami fontosat.

Ilyen ambíciózus tervekkel vágtam neki, és az önkéntességem első szakaszában kifejezett büszkeséggel tekintettem a helyzetre, hogy végre olyasmit csinálok, aminek társadalmi haszna van. Ez a büszkeség aztán hamar háttérbe szorult, nem azért, mert megváltozott volna a véleményem, de ahogy egyre inkább a részese lettem a Fiatalok mindennapjainak, úgy vált az egész jelenség is egyre természetesebbé.

Mindaz, amit addig gondoltam, napról napra magától ültetődött át a gyakorlatba: tudtam, hogy a különbözőség nem olyasvalami, ami megvetést érdemel, és, hogy minden emberi sorsnak jár, hogy nyitottsággal és a méltóságát szem előtt tartva forduljunk felé, de az önkéntességem során adódó pillanatnyi helyzetek megtanítottak ezt a szemléletmódot a valóságban is alkalmazni, anélkül, hogy különösebb erőfeszítést kellett volna tennem.

A Fiatalokkal barátságaim szövődtek, egy idő után közös viccek, élmények, emlékek kezdtek összekötni minket és ahogy megismertem személyüket, érdeklődésüket, humorukat, már nem számított az, ami a hétköznapi emberektől különbözővé tette őket; egyszerűen emberek ők is, ez pedig a hosszú együtt töltött idő alatt fokozatosan és természetesen vált magától értetődővé. 

Ez a beállítódás valójában mindenre ráveti fényét: emberként tekinteni rájuk, olyan alapelvvé válik, amely egyfajta útmutatásként működhet a Fiatalokkal való kommunikációt, a mindennapi helyzetek kezelését és általában véve, a hozzájuk való viszonyulást illetően. Egyúttal nevezhetjük ezt az alapítványt vezérlő filozófiának is, beszélgetésünkkor a Fogd A Kezem alapítója így fogalmazott: „A cél mindig az volt, hogy a pozitívumokra építsünk, de ne essünk át a ló túloldalára: ne legyen pozitív diszkrimináció sem. A lényeg az egyensúly, a partnerség megtartása.”

Ha valaki tíz hónapot tölt el önkéntesként a Napközi életében, hamar láthatóvá válik, hogyan mutatkozik meg ez az elv a gyakorlatban. Persze minden helyzet más, és épp ezért nincs egy egységes forgatókönyv sem – de pont emiatt van szükség arra a szemléletmódra, ami amellett, hogy elméletben szilárdan megvan, a tapasztalatok révén alakul gyakorlattá. Talán azt mondanám, ez a válasz minden kérdésre. Úgy értem, ha figyelembe vesszük, hogy ez a folyamatos támogató jelenlétet, türelmet, empátiát, és adott esetben felelősségteljes döntéshozatalra való készséget igénylő terület kicsit sem mentes a kihívásoktól, kell egy kapaszkodó, ami segít átlendülni az akadályokon. Ami eligazít a kitaposatlan ösvényeken. És ez a valami szerintem a bevonódás. Az az aktív részvétel, ami által a Fiatalok valóban emberként tűnnek fel, nem csak kliensszerepben.

Hogyan is történt pontosan ez a bevonódásom?

Ahogyan arról az érdeklődők a honlapunkon is tájékozódhatnak, nappali ellátásunkban, azaz Napközinkben öt műhely működik párhuzamosan, ahol műhelyvezetők és segítő kollégák jelenléte mellett tevékenykednek Fiataljaink kis csoportokban. Ebbe kapcsolódhatnak be az alapítványhoz érkező önkéntesek (ESC programban résztvevők és magánszemélyként önkénteskedők), illetve szakmai gyakorlatukat végző egyetemisták, vagy közösségi szolgálatukat teljesítő gimnazisták.

Tíz hónapom alatt én legtöbb időmet egyértelműen a Kreatív Műhelyben töltöttem, ez a közeg bizonyult a leginkább komfortosnak. Minden nap ott ültem a Fiatalok közt és a különféle tevékenységek – együtt rajzolások, festések, magpapír-készítések, kávékapszula-tisztítások, drámafoglalkozásra díszlettervezések, játékok, vagy csak szimplán a közös beszélgetések – mind összekovácsoltak a Fiatalok kis közösségével. Ha épp nem ott voltam, akkor a Terápiás Műhelyben segédkeztem a kerámiatermékek készítésében, vagy a konyhában diskuráltam az ott ténykedő Fiatalokkal. Együtt tízóraiztunk és ebédeltünk, szünetekben az udvaron napoztunk, bújócskáztunk, üldögéltünk a hintaágyon. Voltam a Fiatalokkal kirándulni, tavasszal pellérdi családi napon, nyáron orfűi táborban. Vettem részt misén, közös karácsonyozáson, farsangon, Art Brut foglalkozáson, iskolásokkal együtt tartott rajzszakkörökön, kiállításmegnyitón, divatbemutatón, angolórák lebonyolításában, mozgásfejlesztő foglalkozásokon. Bekapcsolódtam termékeink árusításába, lett sok közös szelfim a Fiatalokkal, meg egy egyre bövülő listám az aranyköpéseikről, és mire észbekaptam, az alapítvány olyan fontos részévé vált az életemnek, hogy úton-útfélen erről kezdtem mesélni.

Mivel azelőtt soha nem volt semmilyen közeli tapasztalatom értelmi sérültekkel kapcsolatosan, hiába gondoltam magam nyitottnak és elfogadónak, időbe telt, míg beletanultam abba az attitűdbe, amit emberként kezelni-filozófiának neveztem az előbb. Hogy hogyan lehet úgy szólni, reagálni, interaktálni, ami sem negatív, sem pozitív diszkrimináció felé nem billen – akarattól függetlenül, hiszen ez a billenés nem feltétlenül tudatos. Ebben a tanulási folyamatban, a már emlegetett, aktív jelenlét mellett a kollégák megfigyelése volt segítségemre. Minden pillanat, amiben láttam őket a Fiatalok irányába megnyilvánulni, példát mutatott. Sokféle példát láttam. Ilyen, vagy olyan értelemben mindegyik hatással volt rám, meg tudtam határozni, melyik műhelyvezető vagy segítő attitűdje áll közel az én nézeteimhez, melyik kevésbé, és igyekeztem saját helyzeteimben is ebből okulva cselekedni.

Voltak extrém helyzetek. Volt, hogy síró Fiatalt kellett vigasztalni, volt, hogy egy hirtelen elfajult konfliktushelyzetben egy Fiatal a cipőjét hajította felém. Nem mindig tudtam, mi a helyes lépés, és meg kellett tanulnom határokat húzni is, ez a terep pedig kiváló lehetőséget adott erre: a Fiatalokkal való együttműködés egyik fontos tapasztalataként pont ezt emelném ki; mivel ők sok esetben nem érzékelik, hol van az a vonal, amit már nemigen szabadna átlépni, ezt a vonalat nekünk kell megrajzolni. Ez is hozzátartozik a partneri viszonyhoz, olyan szinten határt szabni, ami nem korlátozza, hanem inkább segíti őket abban, milyen keretek közt helyezkedik el a kapcsolatunk.

Együtt evezünk, avagy összetartás önkéntestársaimmal

Nemcsak a kollégáktól tanultam sokat, hanem az önkéntestársaimtól is. Az ESC program mindenképpen hasznos tapasztalatokat adhat, mert lehetővé teszi, hogy a Napközi világa kulturális szempontból is egy sokszínű közeggé váljon, ennek keretében ugyanis külföldi önkénteseket is fogad az alapítvány.

Az út alatt, amit a tíz hónap alatt bejártam, négy török önkéntest is megismerhettem, a közös élmények révén pedig mind a négyükkel sajátos, bensőséges kapcsolatom alakult ki. Azt hiszem, ez a színtér, a Fiatalokkal való közös munka, szükségképpen hozza magával, hogy a hasonló cipőben járó önkéntestársakkal ne puszta „kollegiális” viszony, hanem annál valami mélyebb kapcsolódás alakuljon ki. Ezáltal pedig szintén sokat tanulhat az ember az összefogásról, a diverzitásról, a toleranciáról, az inklúzióról, pont úgy, a gyakorlatba ültetve, ahogyan ez a Fiatalokkal való tapasztalatokkal is történik. Tulajdonképpen ez is hasonlóra mutat rá; arra, hogy akármennyire különböző háttérrel érkezünk is, ha megértéssel fordulunk egymás felé, akkor abból valami jó fog kisülni.

Ezzel kapcsolatban van egy érzékletes anekdotám: két török önkéntestársammal és egyben barátnőmmel egy török kávé fogyasztása közben, mialatt az alapítvánnyal kapcsolatos tapasztalatainkról elmélkedtünk, nagy felismerésre jutottunk. Rájöttünk, hogy a közös barátságunkat az határozza meg, hogy mindhármunknak más szerepe van, a személyiségünktől függően, így egyikük lett az óceán, másikuk a mentőmellény. Engem pedig úgy definiáltak, mint iránytű. A közös úton való haladáshoz pedig, lássuk be, mindháromra szükség van.

Gondolatok a Napközi közösségéről

Olyan karakterként gondolok magamra, aki szeret beszélgetni, és igényli a kapcsolódást, de aki emellett introvertált és akitől a szorongás elemei sem állnak távol. Ha belépek egy emberekkel teli szobába, az egyszerre villanyoz fel és ijeszt meg. Az alapítvány önkénteseként egy idő után arra lettem figyelmes, hogy a Fiatalokkal szemben ilyesfajta szorongásnak nyomát sem érzem. Ha megérkeztem a Napközibe és ők mind lelkesen fogadtak, nem lett lámpalázam a „közönség” előtt, és nem kellett attól tartanom, ki mit gondol, mert tudtam, hogy akármilyen véleményük van is épp, azt őszintén ki fogják fejezni a saját nyelvükön.

Ezt tapasztaltam meg a Jenga-mérkőzéseken Ritával, a Depeche Mode-hallgatásokon Petrával, a táncolásokon Flórával, a kávékuncsorgásokon Dávidékkal, a szurikátarajzolásokon Krisztivel és a macskaszínezéseken Bazsival. A nagy nevetéseken Évivel, a minigolf-próbálkozásokon Rékucival, a szóvicc-meséléseken Márkkal, a cicáim neveinek felsorolásán Nikivel, a „helló, mi?”-köszönéseken Anitával. A tíz hónap végére valahogy mindenkivel lett valami közös pont.

Mesevilágként látom ezt a közeget. Olyan, mint egy sziget, ami izgalmas, egyedi, kedves szereplőket rejt. Mindegyiküknek megvannak a maga karakteres jellemvonásai és mindegyikükben van valami olyan, ami másképp teszi őket kedvelhetővé a többieknél. Őszinték és kíváncsiak. Ez pedig olyasvalami, amiből szerintem mindannyiunknak érdemes lenne tanulnia.

Búcsú, ami nem búcsú

Augusztusvégi reggel van. ESC önkéntességem a végéhez ért. Maci, Kriszti és a többi Fiatal még nem tudja, de én már igen, hogy hamarosan elköszönünk egymástól; az önkéntes Fanni elbúcsúzik tőlük. Addig, míg vissza nem tér, munkatárs Fanniként. Mert valahogy úgy érzi, nem akar, vagy talán nem is tud, eltávolodni ettől a mesevilágtól.